Minden ezzel a mondattal kezdődött

Egész életemben vékony alkatú voltam, sőt azt is mondhatnám, hogy sovány, egyeseknek deszka, másoknak meg cingár. Egyesek szerint a lábam olyan vékony volt, mint egy dobverő, a hasam meg inkább homorú formát mutatott, és ha hanyatt feküdtem, a csípőcsontom élesen kirajzolódott. Egyedül a mellem méretével voltam egy kicsit elégedetlen, de a többit rendben valónak láttam. Sokat és bármit ehettem, meg sem látszott rajtam. Aztán gyerekeket szültem, és a tükörképem jelentősen megváltozott. Frissen szült anyatest, majd kisgyerekes anyatest. Sosem gondoltam volna, hogy a nyurga lányalakom anyaformájú lesz egyszer. Igazából elégedett voltam, mindenhová került egy kis puhaság, a melleim egy kicsit nagyobbak lettek, a lábaim is vastagodtak. Ám az a pukli a hasamon, az egészen zavaró és furcsa kezdett lenni. Szokatlan és egyáltalán nem tetszetős. Számtalan praktikát kipróbáltam, kentem, gyúrtam, felültem és szorítottam, de semmi változást nem mutatott, csak kerekedett, makacsul és feltűnően.

Ez az egész nőgyógyászhozmegyekma egy rutin vizsgálatnak indult. Semmi betegség, csupán megelőzés, és támogatás, hogy halljam, minden rendben van, szuper a méhem, a petefészkem, a mellem...Nem voltam felkészülve és nem is vártam semmiféle betegséget, vagy problémát, egészségesnek éreztem magam.  Persze itt volt ez a pukli, de az elméletem szerint lehetséges, hogy csak a spirál miatt. Semmi komoly. Vacilláltam is mi legyen a hasamon nőtt úszógumi témával, megemlítsem vagy hagyjuk lógva. De a hiúság, ami nem volt rám jellemző, most mégis dörömbölt bennem. Ismeretlen és hatalmas erejű volt. Olyannyira, hogy elszántsággá erősödött.

Megköszörültem a torkomat, és szinte mellékes, súlytalannak tűnő hanggal tettem fel a kérdésemet az asztal túloldalán ülő orvosnak, aki éppen a diagnózist pötyögte a számítógépbe.

            - Lenne még egy kérdésem. A doki felnézett, és maximális empátiával a tekintetében jelezte, hogy igen, mondhatom a kérdést, mi lenne az?

-       Az a helyzet, hogy megfigyeltem, mostanában, hogy egy kis pukli nőtt a hasam és a derekam köré, korábban ilyen nem nagyon volt. Mi lehet ez? Talán a spirál miatt? Valami allergia? – hangzott a kérdés, miközben behúzott hassal feszengtem a széken. Azért behúzott hassal, mert bár elmondtam, hogy van egy kis zsírpárnám, de nem akartam, hogy mások, jelen esetben az orvos, ezt észre is vegye.

-       A doki továbbra is kedvesen és megértően nézett rám, talán végig is suhant az agyán, hogy erre a kérdésre hogyan lehetne a legsemlegesebb választ adnia.

-       Kedves Krisztina, - itt egy kis hatásszünetet tartott, és Ő is megköszörülte a torkát, miközben látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik mit, és hogyan is fogalmazzon. Nagy levegőt vett és miközben kifújta azt, a következőket mondta – „bizonyos kor felett, már fele annyi evés és dupla annyi mozgás szükséges a forma megtartásához.” A fejét kicsit félre biccentve folytatta a pötyögést a gépen.

            Nem tudom, mennyi idő telt el, mire meg tudtam szólalni, ha egyáltalán megszólaltam, mert nem igazán emlékszem mi történt. Az is lehet, hogy ez a mondat egy időkaput nyitott meg, ott a Doki és köztem, mert hirtelen sűrűn pislogva csúsztam egy iszonyatos fény és hanghatásokkal teli féreglyukban valami színtelen úszógumin. Közben a karomon integető izom nőtt, ahogy kapálóztam, a hasam még nagyobb lett, a hajam őszbe csavarodott, és fátyolként lebegett utánam, az államon szőrszálak nőttek, mint nagyanyámnak, de nem voltam ott hogy levágjam és csak nőtt, nőtt, a lábamon bütyök piroslott fájó jajgatással, a szemhéjam belecsüngött a szemembe, és minden porcikám sajgott, ahogy össze vissza rázkódtam. Minden rettentő sebességgel történt, és nem volt rá hatásom.

-       Ha nincs más kérdés, akkor végeztünk, minden rendben. – már állt is fel, és nyújtotta a kezét.

Ekkor határozott irányt váltott a féreglyuk, amiben eddig csúsztam, és elkezdett minden visszafelé a helyére pakolódni, a bőröm, a mellem, a hasam, a hajam, és amikor a merev sajgás is eltünt az izmaimból felálltam, és határozott kézfogással, nagyon zavartan, leizzadva kezet fogtam a dokival és elköszöntem. Minden energiámat összeszedve, a hasamat behúzva kimentem a szobából, fizettem az utazásért, majd hazamentem.

Otthon levetkőztem és beálltam a tükör elé. Hosszan, némán szemeztem magammal, részletesen szemügyre véve minden porcikámat. 45 éves voltam, és csak arra a bizonyos korra tudtam gondolni, meg a puklira a hasamon, ami ezt elindította. Elöntött a forróság, a hajam csapzott, az arcom kipirult lett, és nagyon elégedetlen voltam azzal, amit a tükörben láttam. Kérdések cikáztak a fejemben. Mi az a bizonyos kor? Mennyi az a bizonyos kor? Mit jelent egy nő életében, az a bizonyos kor? Mit változtat az a bizonyos kor? Válaszokat kerestem és akartam. A bizonyos kor tiszteletet parancsoló, még fiatal, de már érett kor- vagy sajnálatra méltó, az elmúlás kapuja visszhangzott a fejemben, mert bizony már torzulsz, lefelé haladsz, nincs visszaút. Bizony ez már jelentős kor – jelentheti ezt is akár, hiszen ez még középkor, nem, közép kor az még jó, az olyan trendi manapság? - ha 90 évig élsz igen – szólt egy hang a fejemben újra, de ha csak 70 év adatott, akkor már jócskán túl vagy a középen, akkor ez már az öregség kezdete, nem trendi, szagos és vaskos. Csak ilyen negatív válaszok jutottak az eszembe. Bizony itt már tennivaló van, bizony ez már valami más, bizony, valami egészen más, mint eddig volt.

Egy csinos, jól karban tartott MILF-ként érkeztem az orvoshoz, akinek bár van egy kis pukli a hasán, de akár tíz évet is letagadhatna. Legalább is ezt mondják! Most, viszont egy bizonyos kor feletti, úszógumis NŐ lettem, akinek kevesebbet kell enni és többet mozogni, hogy megtartsa a formáját. De mi az én formám? Van nekem formám, amit meg kell tartani? És hogy kell megtartani? De egyáltalán meg akarom én tartani?

Tíz perc, ennyi idő kellett az átminősítésemhez. Formás, 45 éves nőből formájáért küzdő bizonyos korú nő lettem. Itt feszül ez a mondat előttem, akár hová nézek, akár hogyan forgolódok a tükör előtt. Éreztem, hogy ez valaminek a kezdete, valami ismeretlennek a bevezetője, amit nem lehet megállítani, sem ellenszegülni.

Ekkor hirtelen felemeltem a kezem, valami után nyúlva, és ahogy megláttam a tükörben, azt ahogyan a mozdulat megváltoztatta a mellem helyzetét, a szándék, az irány elvesztette jelentőségét, és beugrott egy filmjelenet, amiben Cameron Diaz a tükör előtt felemeli a kezét, a melle feljebb kerül, oda, ahol 22 évesen volt, majd leengedi a kezét, és hirtelen a melle a 28 éves helyre hull vissza. A fránya gravitáció, ami melleket tol centikkel lejjebb, arcokat nyúz és hasakat húz. Gyorsan én is felemeltem mindkét kezemet és valóban a melleim a 25 éves helyükre kerültek, - csodálatos, kerek, jó helyen lévő peckes mellek. Majd leengedtem a kezeimet és újra a 45 éves pozícióban találtam őket. Centikkel lejjebb, kicsit megereszkedett, jó kis 45-ös cicik. Fel – le, ellenőríztam egy párszor. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy igen, ez a nem túl kedves gravitáció, plusz a két csodálatos gyermek és egy év szoptatás. 25 majd 45 – még egy párszor szemléltettem magamnak ezt a tükörben, mielőtt tovább folytattam a mustrát.  Lefelé indultam a pásztázással és így érkeztem meg a kritikus helyhez, a hashoz. Az a has, amivel sokáig elégedett voltam, ami lapos volt és izmos, most meg itt ez a bizonyos pukli, amit meg lehet fogni, sőt markolni is, és ami pimaszul jelzi, hogy valami bizonyos korba értem. Lefeküdtem a földre, majd a fejemet megemelve ránéztem a hasamra – lapos volt, még a csípőcsontomat is láttam, ha jól behúztam. 25, csillant fel a szemem, és talán hangosan is kimondtam. Határozottan, megvan még a 25. Ez jó érzéssel töltött el, elégedett voltam, mert tudtam, hogy valahol a mélyben, a párnázás alatt ott van még a lényeg, ami még előállítható. Majd feláltam, belenéztem a tükörbe és újra az a bizonyos 45 volt. Vágtam egy grimaszt, egy olyan leszarom 25 éves biggyesztéssel és újra szemügyre vettem ezt a kerekedő 45-ös gumit. Két gyerek, bizonyos kor, jó kaják, egy kis bor, és némi lustaság. Felkaptam egy hasszorítós bugyit, meg egy ruhát és mentem a dolgomra, miközben egész nap a hasam körül forogtak a gondolataim.

            Itt van ez a bizonyos kor, ami mindenképpen jön és nem tágít. Nem megállítható, nem kicselezhető. Nem szól, nem kérdez, csak elkezdi a változtatást, olyan testrészeken, amik úgy voltak jól ahogy voltak. Nálam a hasammal kezdte, miközben ezeknek a párnáknak nagyon is jó helyük lett volna a melleimnél, de ezt senki nem kérdezte.  Az élet és az a bizonyos kor nagyon vicces tud lenni, ott dagaszt, ahol nem várod, ott fonnyaszt, ahol nem szeretnéd és ott izzaszt, ahol el sem képzelted, hogy izzadni lehet. Bármi is jön, bármilyen fricska vagy rossz vicc van annak a bizonyosnak a tarsolyában, a tükörben látható, hogy bizonyos helyzetekben még megvan a 25.