Sportszülő őrület

A gyermek sportol, majd komolyan sportol, jelen esetben a mi gyermekünk sakkozik, és szülőként, nem tehetünk mást, mint hogy támogatjuk és ott állunk mögötte. De hogyan kell támogatni? Hogyan kell ebben a helyzetben szülőként helyesen működni, viselkedni, hogyan kell csak úgy állni mögötte, hogy az ne legyen zavaró? A legtöbb, magát elég jó szülőnek gondoló szülő szerint ez jön magától, csak szurkolni kell a gyereknek, meg hozni- vinni. De van, akinek ez nem megy olyan könnyen.

Mi is ebbe a csoportba tartozunk, annak ellenére, hogy magunkat elég jó szülőknek tartom. Mégis felkészületlenül ért minket ez a sportszülői szerep, egyszerűen halvány gőzünk sem volt mivel jár ez. Az elején nagyon lazán álltunk hozzá, az edzésekhez, az edzőhöz, és a szülői feladatunkhoz is, nem aggódtunk, nem görcsöltünk, tettük a dolgunkat, néha kérdeztünk. Úgy tűnt, nincs is gond, mert ez a sport, csupán logisztika számunkra. De ahogy egyre jobb és jobb lett a gyermekünk, az edző javaslatára és ösztönzésére igény jelentkezett a versenyzésre is – na, itt kezdődtek a problémák. Hogyan lehet versenyezni? Hol lehet versenyezni? Hol találom ezeket a versenyeket? Hogy válogatok a versenyek között? Mennyi versenyre kell menni? Hogyan jut oda a gyermek?

Magunkra maradtunk, a versenyző gyerek és mi, szülők.  Mivel a gyermekünk nagyon is komolyan vette a sportját, nem volt mese, bele kellett vágnunk.

Eddig jó kis csapat volt a mi családunk, kényelmes ritmusban éltük az életünket, suli, munka, hétvégén Balcsi, család, barátok. De a versenysporttal minden megváltozott, egyik pillanatról a másikra, a hétvégéinket az ország különböző részein töltöttük, én az egyik gyerekkel, a férjem, a másik gyermekkel mert az ő versenyei máshol voltak, vagy nem voltak, de akkor meg semmi kedvük nem volt velünk jönni az ország egyik eldugott szegletébe. Egyszer csak vidéki művelődési házak, lepukkant csarnokok, felújítás előtt álló épületek sötét folyosóin találtam magam órákat ácsorogva, mert sokszor még szék sem volt, izgulva és bosszankodva, sőt néha magamat sajnálva, hogy mi a fenét keresek itt. A barátaim őszintén szánva, néha kacagva vették tudomásul, hogy aznap este, nem találkozom velük, mert éppen egy koporsógyár folyosóján ülök, valahol a Hajdúságban és várom, hogy vége legyen a meccsnek. Sőt, volt olyan is, aki azt mondta, és azért mond imát naponta, hogy csak ki ne derüljön a gyerekéről, hogy valamiben tehetséges, mert Ők ezt tuti nem csinálják, amit mi. De a gyermekem boldog volt – főleg, ha nyert, és akkor én is boldog voltam és ez addiktívnak tűnt. De gyakran vesztett is, és ilyenkor szétestünk, én is letörtem, a férjem mérges volt, nem tudtam mit mondani, nem tudtam kezelni – kliséket szajkóztam, hogy majd legközelebb sikerül, de olyan is volt, amikor ledorongoltam, hogy összeszedhetné magát. A férjem is bosszankodott, nekem gyomorgörcsöm volt, és egy- egy meccs alatt volt hogy szívinfarktus közeli állapotba kerültem. Hol volt már a kezdeti nemtörődöm lazaság, amikor csak élveztük azt a pár órát, majd együtt örültünk, vagy sírtunk.

Nagy befektetés – erő, idő, pénz, - nagy-nagy elvárást szül, a gyermek és a szülő részéről is, álmokat lebegtet, vágyakat tol elénk, és sokszor a realitás, a lila ködbe vész. Valami ilyesmi történt nálunk is, ahogy egyre komolyabban vette a gyermekünk a versenyzést, mi is egyre jobban belevonódtunk. Születtek álmok, vágyak és tervek. Jó edző kell, jó csapat kell, profi gép, és hasznos programok, nívós versenyek. Az igények és az elvárások és a feladatok is nőttek. Én lettem a gyermek menedzsere, versenyeket kerestem, szállást foglaltam, nevezést fizettem, gondoskodtam a kajáról, a megfelelő folyadékbevitelről, vitaminokról. A család élete is a kisebbik gyermekünk versenyeihez igazodott, akkor nyaraltunk amikor nem volt verseny, sőt volt, hogy külön nyaraltunk, én egy 10 napos versenyen a kicsivel, a férjem meg a nagyobbik gyerkőccel egy fotós túrán. De abban az évben, azon a versenyen, a nagyon várt eredmény elmaradt. Összeomlás. Volt minden, sírás, veszekedés, bánat, sajnálkozás, harag és hibáztatás. Elképesztő érzelmi kavalkádon ment át az egész család. Mélyen voltunk. Egy dolog volt biztos, valamin változtatni kell. Mivel a sport és a versenyzés a legfontosabb dolog a gyermekünk életében, és az összes jövőbeli céljában és elképzelésében is ott szerepel, nem volt kérdés, hogy az a megoldás, hogy abbahagyja a sportját, az szóba sem jöhet.  Elemeztünk, mérlegeltünk, és próbáltunk ismét támogató szülők lenni, miközben továbbra sem tudtuk, hogy azt hogyan kell.  Az elemzés eredményeképpen edzőt és stratégiát váltottunk, és ezzel egy hatalmas önismereti utazás vette kezdetét. Tanácsot kaptunk, mentális útmutatást, bíztatást, pozitív megerősítést. Már ciki volt rossz sportszülőnek lenni, már észrevettem, ha valaki túltolja szülőként egy- egy versenyen és igyekeztem nem elkövetni azokat a hibákat. A gyermekünk is megtanulta az érdekérvényesítést a versenyeken és a szüleivel szemben is. Megtaláltuk a saját szerepünket és igyekeztünk nem túlterjeszkedni. Ami legtöbbször már sikerül is, bár néha van egy kis visszaesés.

Egy jó edző, neveli a gyereket és a szülőket is. Egy jó sportszülő, tanul egy jó edzőtől, teret ad neki és a gyereknek is. Távolból figyel, megerősít, bátorít és vigasztal, ha kell, és semmiképpen nem okoskodik. Sokat változtunk, ez lett az életformánk. De tudom, hogy Ő, a mi bajnokunk, jó kezekben van. Megtanult meditál, hogy csökkentse stresszt, gyalogol, fut, hogy edzett legyen, sőt, motivációs zenét hallgat. Mi is megtanultuk értékelni az együtt töltött időt. Belejöttem abba, hogyan lehet hasznosan eltölteni a versenyeken töltött időt: várost nézek, olvasok, főzök, utána nézek hol lehet nagyot gyalogolni, hol van a legjobb olasz étterem. Szóval megtanultunk csak háttér lenni. Megtanultunk újra csak gyereket és nem szuperhőst nevelni, miközben új készségeink lettek, sőt új szakmákat sajátítottunk el.

Nekünk sikerült kialakítani egy olyan hármast – sportoló gyermek – edző – szülő, ahol minden a gyermekünk tehetsége kibontakoztatásáról szól. Együtt dolgozunk, nem szólunk bele egymás feladataiba, mert mindegyik fontos, de csak együtt hatásos.

És hogy mi a feladatunk sportszülőként? Segíteni a gyermekünket az alapvető emberi értékek kialakításában, mint pl. felelősségvállalás, tisztelet, őszinteség, bátorság, alázat, fegyelem. Megtanítjuk az időgazdálkodást, segítjük az iskolai feladataiban, felhívjuk a figyelmét hasznos és érdekes dolgokra, eseményekre, a mértékletes képernyőfogyasztásra, a helyes táplálkozásra. Kikészítjük a vitaminjait, elvisszük versenyekre vagy megszervezzük, hogy elvigyék. Megpróbálunk nem többet agyalni rajta, mint Ő, sőt, ha túlságosan stresszes, eltereljük a figyelmét beszélgetéssel, programokkal. Nem beszélünk csak a sakkról, más sportot és érdeklődési kört is támogatunk. Szurkolunk neki, de nem látványosan, mert azt nem szereti. A támogató hátterünk egy biztonsági háló, nem látványos, de mindig ott van.